Kórházi sztori
2010.02.27. 14:13
Nos, hogy mindenki értse - az elején egy kis bevezető - pajzsmirigy műtétem volt, amire már hosszú-hosszú ideje vártam. Műtét előtt pár nappal…
Már nagy volt az izgalom, egyik helyről rohantunk a másikra, hogy a szükséges vizsgálatokat elintézzem, mielőtt kés alá fekszem. Utolsó konzultáció az orvossal: elmondta a műtét folyamatát nagy vonalakban illetve azt is, hogy milyen kockázatokkal járhat ez az egész dolog. Mikor el kezdte sorolni, már akkor rosszul lettem, és megkértem hagyja abba… De nem! Ezt muszáj közölnie velem. Legrosszabb dolgok, amik történhetnek, hogy a paciens végleg elveszíti a hangját és nem tud többé beszélni, ill. a másik dolog, hogy nem tud magától lélegezni és egész hátra lévő életét egy gépre kötve kell leélnie. Mondanom sem kell, teljesen rám hozta a frászt – de a végén megnyugtatott, hogy közel 30 éves pályafutása alatt ilyennel ő még nem találkozott, de előfordulhat. Na, ez azért megnyugtató… Beszélt még más kockázatokról is, de meg mondom őszintén, azok egyáltalán nem maradtak meg bennem, mert ennél a résznél teljesen transzba estem. Ekkor beszéltük meg a műtét pontos napját is, és a részleteket, hogy mikor feküdjek be a kórházba – lehet, hogy meglepő lesz sokaknak, de műtét napján kellett bemennem reggel fél 7-re! Én leszek az első, akit megműtenek aznap – mondta. Búcsú ajándékként kaptam tőle egy kis üvegcsét ajándékba, aminek a tartalmát naponta 3x vízbe kellett csepegtetnem és a löttyöt meginnom - napi 3x6 cseppel kezdtem, és ezt minden nap plusz 1 cseppel kellett növelni egészen a műtétet megelőző napig, amíg el nem értem a napi 3x12 cseppet. Ennek az íze akárcsak a Betadiné, mondjuk nem is csoda, hisz ennek az oldatnak az összetevői desztillált víz, jód, és egy kis kálium-jodid.
A műtét napja…
Mielőtt elfoglaltam volna a szobám és az ágyam, az egyik nővérke egy több oldalas kérdőívet töltetett ki velem telis-tele fura kérdésekkel. Miután ezzel is megvoltunk, bekísértek a szobámba, ahol kaptam egy full-extrás kórházi ágyat. Egyik megdöbbenés jött a másik után… Az ágynemű az valami gusztustalanul nézett ki, mindenhol a vér és a genny, amit nem tudtak belőle kimosni. A párnám helyett valami pokróc volt belehúzva a huzatba – mondanom sem kell, egy élmény volt azon feküdni. Amikor még csak pakoltunk ki, kettő szobatársam volt. Egy vén hárpia, és egy nagyon aranyos nénike. A hárpiáról csak annyit, hogy a bemutatkozása fél meztelenül zajlott, és tépkedte ki a hasából a csövet, hogy eresztett neki vagy mi, és kiabált a nővérke után, hogy jöjjön és mossa le, kösse be újra – kiakadtam. Legszívesebben visszapakoltam volna a cuccom a táskába, és kisétáltam volna a kórházból. Aztán még jött két új szobatárs, ekkor kissé fellélegeztem, mert az egyik egy fiatal tanárnő volt, a másik szintén egy aranyos nénike. Úgy döntöttem mégis maradok… - nem mintha lett volna más választásom. Telt múlt az idő, egyszer csak bejöttek a műtős orvosok, és közölték, hogy lesz egy 1,5 órás csúszás, mert sürgős esetet hoztak, így minden műtét tolódik. Amíg várakoztunk, beszélgettünk kicsit, majd meghozták az infúziókat is. Érdekes dolgok derültek ki, mert mindenkinek azt mondták, hogy elsőként lesznek megműtve. Kissé irónikus nemde? Mégis éreztem, hogy én leszek az első, mert a szívem csak úgy vert a gyors infúzió miatt! Sejtésem beigazolódott, már hozták is a kis kék pirulát, és toltak az előkészítőbe. Innen már nincs vissza út!
Második nap…
Az ébredés nem volt túl kellemes. Az még hagyján, hogy úgy éreztem magam, mint akit megnyúztak, de mikor bele néztem a tükörbe szó szerint megijedtem attól, amit láttam! Hatalmas kötés volt a nyakamon, alatta és fölötte fura Dracula szerű harapások díszítették az orcámat és a mellkasomat, álltól könyékig be voltam kenve egy kis fertőtlenítős alapozóval. Úgy néztem ki, mint valami elcseszett farsangra készülődő mutálódott vámpír áldozat!
Eljött a vizit ideje. Közölte velem a dokim, hogy minden rendben ment a műtétkor, de menjek át a gégészetre, hangszálvizsgálatra, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg nem történt-e valami baj. Mivel volt hangom, így nyugodt szívvel indultam neki. Nem tudtam még akkor, mi vár rám… Szokásos módon indult ez is. Kirántotta a doki a nyelvem majd mondtam, hogy ííííí, de minden hiába. Nem tudta megnézni, hogy a hangszalagok rendesen rezegnek-e. Erre közli, hogy ennek van egy másik módja is, hogy feldug az orromba egy kis lidokainos vatta csíkot, és miután jól elzsibbadt ott minden, kapok egy injekciót, ami kikapcsolja a reflexeket, így egy kamera segítségével az orromon keresztül meg tudja nézni a hangszalagokat. Mondtam neki, hogy felejtse el, szó sem lehet róla! Eleve ez a doki úgy nézett ki, mint aki éppen lebegne az altatógáz kellemesen ellazító jótékony hatásától - egyáltalán nem volt képben. Próbált poénkodni is kicsit: „Ne féljen, hisz tudja! A raszta szív örökké dobog!” Nekem nagyon nem tetszett az ötlet, de anyám erősködött, ha már ott vagyunk, csinálja csak meg. Nem volt választásom… Kb. 10 cm hosszú vatta csíkot tömködött fel az orromba, ezután kiküldött, hogy kint várakozzunk. Majd telefonál a nővérnek, hogy adja be nekem az injekciót (max. 15 perc – mondta). Lassan egy órája várakoztunk már, a szájpadlásom és a fogam már rendesen el is zsibbadt, de se injekció se doki nem volt. Utána jártunk a dolgoknak. Kiderült, hogy ez a kedves orvos szépen elment megebédelni, és engem véletlenül elfelejtett. Miután visszajött, már nagyon ideges voltam, lehet kissé agresszív is, finoman beolvastam neki. Aztán mondja, hogy sebaj, akkor megcsinálja így a vizsgálatot. Nanana! Meg állj!! Már a lidokain se ért semmit, a hatása rég elmúlt, és injekciót se kaptam meg. Látni kellett volna azt az ártatlan, értelmes arcot, amit vágott, mint aki épp egy másik dimenzióban úszkál egy szép tengerpart felett a felhők között! A lényeg annyi, 4x dugta azt a kamerát az orromba, de olyan béna, tuskó orvos volt, hogy így sem tudta megnézni a hangszalagokat! Full K.O.! Erre jött a gégészeti főorvos asszony, ha még a kínzásokból nem volt elég… Ő a szokásos módot választotta, nyelvemet kirántotta, fejem hátra nyomta és mondja, hogy íííí nagy levegő stb. A kis tükröt meg egyre mélyebbre dugta a torkomba. Attól sem félt, hogy lehányom, mert persze ez volt a 3. napja annak, hogy infúzión kívül mást nem is ettem. Borzalmas volt! Kb. 10 percig nézegette ily módon a hangszalagokat, a tükör a torkomban, levegőt nem kaptam, ájulás határán voltam. Anyám tátott szájjal nézte végig, hogy mit csinálnak a lányával. Teljesen le volt zsibbadva, én meg úgy éreztem magam, mint aki az életéért küzd. Vizsgálatnak vége. Szakorvosi vélemény - idézem: „… felszíni zsibbasztás után a hangszalagok nem vizsgálhatók. Indirecte jól kitérő hangszalagok. A hangszalagok vaskosabbak, erezettek. Két hét múlva kontroll.” Szerintem eme vélemény alapján is mindenki el tudja dönteni, hogy a két szakorvos valóban micsoda mámorban úszhatott a vizsgálat ideje alatt. Most vizsgálható vagy nem vizsgálható??
Ezután visszatértem a szobámba, ahol felvilágosítást kaptam a műtét pontos menetéről. Kiderült, hogy nem hiába éreztem én úgy magam, mint akit elevenen megnyúztak, mert az úgy is volt. A Dracula fognyomára hasonlító harapásnyomok pedig nem más, mint a csipeszek helye, amivel a lenyúzott bőrömet feltűzték, hogy ne zavarja őket a munkában. Úgy éreztem, ez életem legrosszabb napja! - Aki a műtéttől fél, az inkább kés alá ne feküdjön, mert ami a következő napon várja, az ezerszer rosszabb! - Mi jöhet még? E szörnyű nap végére azért szolgáltak egy kis jó hírrel is, hogy kiveszik a kapcsokat a nyakamból. Így valamelyest megkönnyítik a mozgásomat, kényelmesebb lesz, de a csövet még bent hagyják. Fellélegeztem. Fantasztikus érzés töltötte el testem-lelkem egyaránt, mikor levették rólam a kötést, és megszabadítottak a kapcsoktól. Végre jót aludtam…
A harmadik nap volt az utolsó napom a kórházban. Még a délelőtt folyamán kivették a csövet is a nyakamból, kaptam még egy új kötést, és közölték, hogy végre haza mehetek. Ez az egyik legszebb mondat, amit ilyenkor az ember hallhat!
Befejezésként írnék még pár dolgot, ami kimaradt, már csak a hecc kedvéért is… Hála a jó égnek, a hárpiát csak egy éjszaka kellett hallgatnom – de akkor aztán egész éjjel… Elmesélte az egész életét, nem mintha bárki is kérdezte volna. De nem zavartatta magát, senki nem reagált arra amit mondott, de ő csak lökte a rizsát. Szóval őt a második napomon dél körül haza engedték. Istenem köszönöm!
A két másik néni megúszta műtét nélkül, a mázlisták. Bár őket sem irigyeltem, mert nekik is amilyen vizsgálatokat csináltak… - nem cseréltem volna velük. A tanárnővel és a családjával egész jó viszony alakult ki közöttünk, talán még egy jó ismeretség is kialakulhat belőle. Végezetül, hogy az irónia a végéről se hiányozzon: az egész emeleten egyedül nálam nem működött a nővérhívó gomb. Erre kellett két nap, hogy rájöjjünk, hogy mikor megnyomom, hozzám miért nem siet soha senki… THE END
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
